|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 2 találat | lapozás: 1-2 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Fejér Dénes 1996. november 14.Uzonban júniusban határozták el a millecentenáriumi emlékmű felállítását és négy hónap múlva ünnepélyesen felavatták a "súlyos kőtömböt a templom tövében", ahogy Incze Sándor tiszteletes nevezte az alkotást, Petrovits István szobrászművész munkáját. A rusztikus andezittömbre helyezett Erdély-címer és a bronzba öntött két évszám, 896-1996, idézi az ünnepség lényegét. Sokan támogatták az emlékmű elkészítését és az ünnepség rendezését. A honfoglalási emlékművel egyidőben a községházánál márványtáblát lepleztek le ezzel a szöveggel: "Itt tört ki Háromszék önvédelmi harca 1848 áprilisában. A községháza épült 1882-ben és javíttatott 1996-ban, a millecentenárium évében." Az ünnepségen Uzonban jelen voltak a magyarországi testvértelepülés, Csorvás küldöttei, eljött Balázs Ádám bukaresti magyar nagykövetségi titkár, sajtóattasé, dr. Fejér Dénes a Magyarok Világszövetsége és a Világlap nevében. Beszédet mondott még az Uzonból Budapestre elszármazott két író, Czegő Zoltán és Beke György. Az ünnepség előkészítésében részt vett Kelemen Edit az uzoni Jókai Mór Művelődési Egyesület képviseletében, olvasható Sylvester Lajos tudósításában. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 14./2013. november 6.1956 tanulsága: kitartás kell a siker érdekében, de megériÓriási idő telt el azóta, hiszen 57 év több, mint egy fél évszázad, legalább két új generáció nőtt fel ezalatt, és az 56-os események szemtanúi, vagy résztvevői közül már nagyon kevesen élnek. Az Isten akkor, ezekben a nehéz napokban velem volt, mert még itt vagyok és emlékezem Az októberi eseményekre senki nem számított. Bár bizonyos dokumentumok, állítólag bizonyítják, hogy az 1956-os forradalom szervezetten előkészített volt, az október 23-án elkezdődött megmozdulás, a magyar fiatalság, később az egész nemzet spontán megmozdulása volt. De erről vitatkozzanak a történészek. Az biztos, hogy Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után, a szovjet vezetés hatalmi vetélkedései következtében, egy bizonyos enyhülési folyamat indult a csatlós államok politikájában. Sok társammal együtt, saját bőrömön is éreztem, hogy valami különleges változás történt, mert mint a román gulág egyik rabja, megmenekültem a Duna-csatorna szörnyűségeitől – 1953 nyarán a kanális munkálatait leállították (alig három hónapot töltöttem ott), és sok ezer politikai fogoly fellélegzett A magyar politikában is komoly változások történtek, az akkori, elég zavaros helyzet történelmi kiértékelése azóta is tart. A magyar értelmiség reformokat várt a kommunista vezetéstől, és ezek az elképzelések először az 1955 márciusában megalakult Petőfi Kör vitáin fogalmazódtak meg. Ami néhány évvel azelőtt még elképzelhetetlen volt, az 1956 tavaszán, nyarán már valóság lett, hiszen a pártot, a vezetést a nyilvánosság előtt is bírálták. Októberben a diákok kezdtek mozgolódni, és 16-án Szegeden egy új (a Párttól független) diákszervezet alakult, a MAFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége). Egyik gyűlés a másikat követte, és a 22-én, a Budapesti Műegyetemen megtartotton már radikális követelések is elhangzottak. Aradnak is emlékezetes volt október 22. A szegedi „Tiszatáj” irodalmi folyóirat küldöttsége ezen a napon irodalmi estet tartott a Kultúrpalotában. A lapot egy szegedi egyetemistákból álló munkaközösség hozta létre még 1946-ban. A Tiszatáj nevet Péter László javaslatára adták a folyóiratnak, akit később 1957-ben letartóztattak, és a lap is megszűnt ideiglenesen. Az aradi látogatásról dr. Péter László egy önéletrajzi írásában, többek között így emlékezik: „Szeptemberben megszerkesztettük a Tiszatáj 1956. évi 5. számát, amely október 19-e körül készült el…. Október 19-én este zajlott le a József Attila Kör egyetlen ülése…. Minthogy másnap három napra az írócsoport küldöttségével Aradra utaztunk, csak kedden délután tudtam összejönni Fejér Dénessel... stb. Az aradi úton különös esemény nem történt. Irodalmi estünk sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy nem volt benne közvetlen nyers, vulgáris politikai mondanivaló. (Egyedül tán Lődi versében, aki a Rajk-temetés hatása alatt a „Rákosi-önkény áldozatairól” írott versét olvasta föl. Ez a verse október 23-án vagy 24-én megjelent a Délmagyarországban, éppúgy, mint Gurszky István lázító „Rohanunk” c. verse is – ugyancsak október 24-én!) Az est bevezetőjét én mondtam: Arad és Szeged irodalmi kapcsolatairól beszéltem, majd célunkat a szocialista humanizmusban jelöltem meg”. Dr. Pétert a forradalom leverése után a magyar államvédelem meghurcolta, de nem zárták be. Önéletrajzában egy kicsit bagatellizálja az aradi utat, de én jól emlékszem az új irodalmi hangvételre akkor este a zsúfolt Kultúrpalotában, ahol a tömegben ott nyüzsögtek a szekuritáte emberei is. Már az aradi állomáson, a szegediek fogadásán csodálkoztunk, mikor az aradi B. elvtárs üdvözletére: „Kedves szegedi elvtársak” az a válasz jött, hogy „Nem is biztos, hogy már elvtársak vagyunk”. Az előadás után nővéremmel és többedmagammal, hátra mentünk az öltözőkbe, és szóba álltunk a fiatal szegedi költőkkel. Itt már védve voltunk a spiclik megfigyelésétől. Főleg irodalmi dolgokról esett szó (nővérem is versíró volt, és éppen egy előadó estre készültünk), politikai kérdéseket nem érintettünk, de emlékszem, hogy a hangulat már egészen más volt, mint nálunk, a párt és elvtárs szavak, még véletlenül sem hangzottak el, de forradalomról sem esett egyetlen szó sem. Másnap a magyar rádióból aztán mindent megtudtunk. Lelkendezve, és borzongva hallgattuk a pesti híreket. Bennem a remény és félelem érzései váltották egymást. Reméltem, hogy a magyar forradalom átterjed Erdélyre, Romániára és talán a többi szocialista országra, és reméltem, hogy talán ezúttal a Nyugat is felfigyel ránk, és valami segítséget, vagy legalább támogatást kapunk. De azt is tudtam (hiszen három román börtönév volt a hátam mögött), hogy a kommunisták „államvédelme” jól szervezett, elszánt és könyörtelen, fegyveres lázadásnak sok sikere nem lehet. November 4-én minden elveszett Az irtózatos szovjet katonai túlerő durván eltiporta a magyar fiatalok forradalmát. Nekünk, magyaroknak, ez a nap, október 6. mellett, nemzeti gyásznap lett, a Nyugatnak pedig a „szégyen napja”. A szabad, kapitalista világ tétlenül, szemrebbenés nélkül végignézte a serdűlő korú magyar szabadságharcosok utolsó, kétségbeesett harcát a világ legnagyobb katonai hatalma ellen. November 18-án, mikor az utolsó reményvesztett harcok dúltak odaát, nálam is megjelentek a pribékek. Nehéz napokat töltöttem az aradi és temesvári szekuritáte pincéjében, még három személlyel együtt. A gondviselés, és talán egy kis szerencse is velem volt, mert megúsztam. Magyar, fegyveres felkelés megszervezésével vádoltak, a szegedieken keresztül, a Petőfi Kör megbízásából kellett volna Aradon a helyi felkelést megszervezni. A vád nevetséges volt, de ha rám bizonyítják, legalább húsz évet kapok. A vád „koronatanúját” előzőleg nagyon „megdolgozták”, mikor szembesítették velem, megkínzott báb volt. Hihetetlen félelemben éltem meg ezeket az órákat, de valahogy a lélekjelenlétem megmaradt, és imádkoztam. Sikerült meggyőzni őket a vád ellentmondásairól, de egyik társamnak egy alibit is tudtam bizonyítani, így, csodák-csodájára, mindannyiunkat haza engedtek. Az biztos, a román kommunisták még soha nem féltették annyira a bőrüket, mint azokban a napokban. Még november közepén is, mindent becsomagolva várták a szekusok a fejleményeket, és ránk magyarokra, mint veszélyes forradalmárokra tekintettek. Aztán végleg eldőlt a magyar forradalom sorsa, és Romániában is megkezdődött a bosszúhadjárat. Sok ezer magyar (és román) esett áldozatul az 56-os események utáni román tisztogatásnak. A megyénkből elinduló szervezkedéseknek sok barátom és ismerősöm esett áldozatul, voltak, akik csak többévi börtön után tértek haza, de sokakat kivégeztek (pl. a Szoboszlay-per fővádlottjaitAztán végleg eldőlt a magyar forradalom sorsa, és Romániában is megkezdődött a bosszúhadjárat. Sok ezer magyar (és román) esett áldozatul az 56-os események utáni román tisztogatásnak. A megyénkből elinduló szervezkedéseknek sok barátom és ismerősöm esett áldozatul, voltak, akik csak többévi börtön után tértek haza, de sokakat kivégeztek (pl. a Szoboszlay-per fővádlottjait). A Nyugat tudatosan tűrte a kommunizmust Az akkori események már a történelemkönyvek oldalain olvashatók, de látni, hogy a magyarság még mindig nem egységes 1956 megítélésében. Egyesek ki szeretnék sajátítani a forradalmi megemlékezést, mások azt mondják; amíg a hóhérok is köztünk vannak, nem lehet együtt ünnepelni. Én még élek a régiek közül, és vallom, hogy 56 küzdelmei nem voltak hiábavalók, hiszen a kommunista világ az első komoly sérülést szenvedte a magyar forradalom révén. Ma már tudom, hogy a Nyugat – saját politikai taktikája miatt – tudatosan még sokáig tűrte a kommunizmus jelenlétét Kelet-Európában, hogy aztán a nyakunkba varrjanak egy új diktatúrát; a pénz diktatúráját. A XXI. század elején ez ellen az új, nagyon veszélyes hatalom ellen indult meg a tiltakozás, és ezt 2010 óta már Magyarországon is érezzük. Az új forradalmat már nem fegyveres felkeléssel kell megvívni, hanem okos taktikával, és főleg széleskörű összefogással. A kelet-európai kis nemzetek szoros egységére lesz a jövőben szükség, hogy a pénzhatalom egyeduralmát visszaszorítsuk, és ebben a harcban a magyarság példaadó lehet. Ahhoz viszont, hogy szomszédjaink bizalmát megnyerjük, egy erős magyar összefogásra is szükség volna, ami még várat magára. A következő szabadságharc hosszabb lesz, mint az 56-os nehéz harc volt, sok türelemre és kitartásra lesz szükség a siker érdekében, de megéri! Ez a gondolat lehet ma 1956 tanulsága A kelet-európai kis nemzetek szoros egységére lesz a jövőben szükség, hogy a pénzhatalom egyeduralmát visszaszorítsuk, és ebben a harcban a magyarság példaadó lehet. Ahhoz viszont, hogy szomszédjaink bizalmát megnyerjük, egy erős magyar összefogásra is szükség volna, ami még várat magára. A következő szabadságharc hosszabb lesz, mint az 56-os nehéz harc volt, sok türelemre és kitartásra lesz szükség a siker érdekében, de megéri! Hollai Hehs Ottó, Németország Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-2
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
